Esküvő Oslo-ban

Avagy, amit annyira vártam 2009. decemberében.
Mérhetetlen öröm töltött el akkor, amikor megtudtam, hogy hosszú magányban töltött évek után végre olyasvalakire talált, akivel komolyan összeköti az életét. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy esküvői fotográfus létemre az eseményeket magam fogom megörökíteni, nem pedig felfogadott fotográfus. A feladattal kapcsolatos öröm azonban csakhamar szertefoszlott. No nem azért, mert nem volt kedvem a fotografáláshoz. Nem, szó sem volt ilyesmiről.

Rövid idő alatt kellett eldöntenem,

hogy fotózási szempontból az önmagammal szemben támasztott elvárásoknak akarok-e megfelelni, avagy jól akarom magam érezni, egy kicsit ki akarok-e rúgni a hámból és felszabadultan együtt nevetni, enni-inni, táncolni a többiekkel. Amit választottam, az a lehető legrosszabb döntés volt. Egyszerre akartam mindkettőt.

Munkám során gyakran találkoztam olyan párokkal, akik anyagi megfontolásból nem kértek fel az egész napra szóló esküvői fotók, csupán a kreatív fotók elkészítésére. Azonban vannak olyan esetek is, amikor nem a szűkös anyagiak a kizáró ok, inkább csak az anyagiak átcsoportosítása. Mondván: ?Józsinak? van egy fényképezőgépe, majd ő elkészíti ezeket a fotókat. Ez rossz döntés, ha valakinek fontos az, hogy az esküvőjéről minőségi képek készüljenek és ha fontos, hogy mit szeretne viszont látni az esküvője napjáról.

Az eddig is evidens volt számomra,

hogy egy hozzátartozó, barát, kedves ismerős elsődlegesen jól szeretné magát érezni, ezért az esküvői fotók elkészítésekor is inkább vendégnek érzi magát,  nem pedig elkötelezett, a szakmához alázatos hozzáállással bíró fotográfusnak. Ezen a várva várt esküvőn magam is tapasztalhattam mindkét oldal előnyeit és hátrányait egyaránt.

Nőként természetesen fontos volt, hogy a barátnőm esküvőjén az alkalomhoz illően, szépen kiöltözve, sminkelve etc., jelenjek meg. Az első megpróbáltatás ekkor kezdődött. A ruha, amit aznap viseltem, megkövetelte tőlem, hogy a viselkedésemre jobban odafigyeljek. Nem tehettem meg ?legnagyobb bánatomra 😉 ? hogy a földön kúszva-mászva készítsem el azokat a fotókat, amelyeket az egyes helyszíneken átélt impresszió ?kényszerített? volna ki belőlem. A felszerelésemet ?ami jelen esetben sem volt kevesebb, mint más esküvőkön-  bizony sokkal körülményesebb volt cipelni. Nehézkes volt váltogatni a két vázat, cserélni az objektíveket. Mulatságos látványt nyújthattam egyeseknek magassarkú cipőben tipegve egy közel 12 kg-os táskával az oldalamon (a kontraszt legalább megvolt ).

A második kellemetlen felismerés akkor ért, amikor a kreatív esküvői fotókat szerettem volna elkészíteni. Azáltal, hogy vendégként voltam jelen, a helyzetem teljesen komolytalanná vált. Sok-sok esküvővel a hátam mögött is meglepetésként ért, hogy az általam adott instrukciók fesztelen nevetésbe, bolondozásba fulladtak. Képtelen voltam önmagamat felülmúlva a helyzet ura maradni. Így aztán a magamtól elvárt fotók messze elmaradtak attól a szinttől, amire felfogadott fotográfusként, a kisujjamból kirázva, álmomból felkeltve is képes vagyok.

És még mindig nem volt vége. Egyre több alkalommal fordul elő kis hazánkban, hogy a meghívott vendégek részére állófogadást rendeznek. Ez az esemény ragyogó alkalmat ad arra, hogy számtalan jó pillanatban elkapott portré készülhessen beszélgetés közben a szülőkről, rokonokról, barátokról, ismerősökről. A fogadás ez alkalommal sem maradt el, azonban az igazán jó fotózsurnaliszta felvételek igen. A jelenlévők tudták ki vagyok, tudták melyik országból érkeztem. Azt is tudták, hogy gyakorlott esküvő fotós vagyok, így nem maradhattam eléggé kívülálló ahhoz, hogy észrevétlenül olyan pillanatokban nyomjam le az expogombot, amikor valaki feszélyezettség nélkül, önfeledten viccelődik, mesél, beszélget másokkal. Akárhányszor a szemem elé emeltem a kamerám, az objektíven keresztül azt láttam, hogy szinte minden tekintet azonnal rám szegeződik. Nincs az a teleobjektív, ami ilyen helyzetben az ember segítségére lehetne..

Sokat tanultam az esetből?

Nézz friss esküvős képeket a weboldalamon, a vimeon, a facebookon vagy az instagramon!
Kérjetek ajánlatot:

    3 hozzászólás
    • Szabi

      2009. december 19. @ 12:16 Válasz

      🙂 Tetszik ez az őszinte bejegyzés! Nagyon ismerős érzéseket írtál le, velem is történt már ilyen (kivéve, hogy nem volt rajtam magassarkú.. 🙂 )

      Üdv
      Szabi

    • Redl-Nagy Zoltán

      2009. december 19. @ 12:19 Válasz

      Sokszor azon csodálkozom hogyan is bírsz ennyi felszerelést, cipelni magaddal. El tudom képzelni, a kissé tragikomikus szituációt ahogyan magassarkúban egyensúlyozol és megpróbálsz megfelelni. Mint fotográfus és vendég egyszerre.
      Hát igen sajnos még mindig sokan úgy gondolják, az ífjú párok közül hogy, ha megspórolják a fotóst, milyen jól járnak. Csak a nagy nap után jön el a felismerés fájdalmas pillanata, és néhányan belátják ahogy múlnak az évek egyre jobban, mekkorát tévedtek. Szerintem a Csabát is magaddal kellett volna vigyed és most gyönyörködhetnénk, a kiöltözött, kisminkelt táncos kedvű Monában.
      Csaba meg kúszva mászva ahogy szokta hozta volna a feelinget. Persze utólag könnyű tanácsokat adni, de az is biztos hogy kevés olyan esküvő akad ahol, egy fotós a vendég ezért azt mondom hogy szerencséje volt a barátnődnek veled.

    • Marci

      2009. december 21. @ 12:20 Válasz

      Én 100%-ban biztos vagyok benne, hogy kíváló fotókat készítettél? és még ki is tudtál kapcsolódni egy kicsit 🙂

    Redl-Nagy Zoltán Válasz írása Megjegyzés visszavonása

    Pin It on Pinterest