Mona, Lisa nélkül, Szalay-asan

Milyen párhuzam vonható a reneszánsz portréfestészet és a 21. század esküvői képei közé?

A portréfestészetről és portréfotózásról röviden

Mai blogbejegyzésem témája egy dokumentumfilm kapcsán fogalmazódott meg bennem. A névnapomra mozijegyet kaptam ajándékba az Uránia filmszínházba a Leonardo da Vinci – A lángelme Milánóban c. film bemutatójára. (Ezúton is köszönöm az ajándékozónak a kreatív ajándékot!)
Leonardo da Vinci közismerten egy igazi egyéniség, egy mitikus személy, egy zseni, egy látnok, aki megelőzte saját korát. Sokakra nagy hatással van, így rám is. Ebben a filmben pedig Leonardohoz a nevem is kapcsolódik, amivel csak e film kapcsán szembesültem 🙂 Leonardo egyik legkedvesebb tanítványa ugyanis Gian Giacomo Caprotti da Oreno, ismertebb nevén Salai volt. Leonardo – és talán a portréfestészet –  leghíresebb festménye ugyebár a Mona Lisa.

A vetítés előtt

Tátrai Vilmos művészettörténész mondott bevezetőt, mely elindított bennem számos gondolatmenetet. Felidézte tanulóéveim alatt szerzett tudásomat többek között a reneszánsz korszakáról, a portréfestészetről, melynek egyik legkiemelkedőbb alakja minden kétséget kizáróan Leonardo da Vinci. A film és az emlékek kapcsán párhuzamot véltem felfedezni a mester és a magam által készített portréfotók között. Na neeeem! A legkisebb mértékben sem szeretném egyetlen géniuszhoz is hasonlítani magam!!! A hasonlóságot inkább abban véltem felfedezni, hogy a fotóimon sokszor ugyanazt a finom puhaságot adom vissza, mint e letűnt kor kiemelkedő festői. Mint Leonardo, Raffaello, Caravaggio, Rembrandt, Rubens, hogy néhány kiemelkedő alakot említsek azok közül, akiknek munkái passzolnak a mai blogbejegyzés témájához. A későbbiekben pedig a barokk kor hozott jelentős fejlődést a portréfestészetben. Az akkori festők is előszeretettel használták a fény és árnyék ellentétét. (Barabás Miklós, Anne-Louis Girodet, Millet). A legjobban viszont egy holland festő, Jan Vermeer van Delft művei állnak a szívemhez legközelebb.

A festészet történetében a reneszánsz korában lett az arcképfestészet önálló műfaj.

E kor későbbi korszakának és különösen Leonardo kísérletezéseinek, felfedezéseinek köszönhetjük azt, hogy a két dimenziós festményeken megjelent a három dimenziós hatás, és a perspektíva ábrázolása. Az emberi képmásokat plasztikusan festették meg az akkori mesterek az ún. sfumato technikával, amely finom átmeneteket jelent az árnyalatok között. Vagyis az egyes alakok kontraszt nélkül határolódnak el a háttértől.

Ennek köszönhetően

a festmények nagyon valósághűek lettek. Szinte már olyanok, mintha gondosan megvilágított vagy gondosan kiválasztott helyszínen készített portréfotók lennének. Az emberi arc és test élethűbb ábrázolását az anatómia beható tanulmányozásának köszönhetjük. És e korban kezdett egyre nagyobb szerepet kapni a színek és fények által az emberi testtömeg plasztikus kifejezésre juttatása (szín-, tér-, levegőperspektíva felfedezése). Az ún. Rembrandt világítás évszázadok óta sok-sok festményen megjelenik, majd később a modern stúdió-fotográfiában is visszaköszön “háromszög világításként“. De ugyanezen hatás szimplán, természetes fények felhasználásával is megvalósítható, hisz a portréfestészet fénykorában sem voltak technikai eszközök a megvilágításra. A mesterek pusztán szemükre, a látásukra hagyatkoztak.

A reneszánsz portréfestészetben vált először fontossá, hogy az egyéniség jellemeit, sajátosságait is megörökítsék a képeken. A “lélekábrázolást” pedig a későbbi korokban (barokk és rokokó) fejlesztették tökélyre. A portréfotózásban is a legfontosabb, hogy modellünk személyiségét fejezzük ki egyetlen rövid pillanatba sűrítve. Egy jó portréfotó legalapvetőbb feltételei közé tartozik a fotós és modellje közötti zavartalan összhang. Mindkettejük hangulata, a helyszín megválasztása, a jó megvilágítás, a legmegfelelőbb fotóobjektív kiválasztása.

A legjobb portréfotók azok a felvételek, amelyek mindenféle kellék nélkül is kifejezőek. Tükrözik az illető modell sajátosságait, egyéniségét, lelki világát, azt hogy épp mire gondol, vagy ellenkezőleg: a titokzatosságukat. Megragadva bennük azt, ami megfoghatatlan. Megmutatva azt, ami nem látható.

Amikor portréképek, vagy esküvői kreatív sorozatok elkészítésére kapok megbízást, igyekszem minden alkalommal megragadni mindazt, amit ebbe a cikkbe belesűrítettem. Hogy ezt milyen mértékben sikerül megvalósítanom, az sok körülménytől is függ, de inkább döntsd el Te magad! 🙂 Ha úgy érzed megtaláltad azt a fotóst, aki az elképzeléseidet megvalósíthatja, kérj tőlem ajánlatot!

Kutatómunkám során rátaláltam egy olyan festményre is, melyet valahol a tudatalattim legmélyén őrizgettem tanulóéveimből és néhány esküvői fotózás kapcsán már felszínre hoztam. Ez a festmény Rembrand – Meditáló filozófus c. képe.